Misanthrope and socially awkward

it’s the end times
or so we hear—
when the time comes 
who d’you want near? 

i said all the wrong things
when i said anything at all.
i was anxious, not drinking anything,
but is there nothing else to do?

she was blonde and had a scar;
i wanted to ask how she got it,
but i couldn’t find the words,
so i just looked her in the eyes.

that gets boring fast,
so i smiled from time to time.
we were in a swimming pool
earlier, not at the time. 

water makes me nervous,
forget i even brought it up.
imagine me dry and clothed,
it’s safer for both of us.

girls with driving permits
make me feel like a child
and the blonde had one all right 
so i felt like a child.

I like to think of my social phobia as an evolutionary response to overpopulation.

Minthogy ez egy bilinguális blog (így alakult, nem terveztem) és az utóbbi nemtudomhány (de tudom, hét) bejegyzés angolul íródott (vagy reblogolódott) ideje egy kicsit áttérni magyarra, mert mittudomén, hogy kielégítsem az olvasótábort (???).

Tavaly ilyenkor erősen beleestem egy ‘summer slumpba’ (magyarul, mi? [ez retorikai kérdés, azért van ott vessző]) ami az azt követő félévben sem engedett fel egészen a vizsgaidőszakig (mert az aktuális szemeszterrel ellentétben csupa kollokvium volt, amikre, lévén, hogy mérsékelt depresszív állapotban voltam nemigen jártam be, de nemhogy be, hanem itthonról ki sem) amikor adott valamennyi löketet a tanulás. (Amiből viszont azonnal beleestem az SWTOR-marathonba, ami majdnem ugyanakkora csalódás volt, mint a mostani Diablo 3.)

A mostani summer slump, amibe úgy érzem máris beleragadtam, annyiban azért különbözik a tavalyitól, hogy már lenne dolgom, ami ösztönöz, például a szakdolgozatom írása és hogy munkát kell találnom, mert nem lesz miből kifizetnem az utolsó évem, de mégis úgy érzem, hogy túl nagy a szabadságom. Tomi azt mondta az interjúban, hogy “Az ember nem tud mit kezdeni a szabadsággal, nem egy szabad lény, nem szereti a szabadságot, ez baromság. Csak másik fajta elnyomást akar.” 

Nem azt mondom, hogy elnyomást akarok, sokkal inkább azt, hogy kötelességet. Szükségem van egy szigorú napi beosztásra, különben egy hétig folyamatosan diablozok és fogyok két kilót. 

Ma elkezdtem böngészni az álláshírdetéseket, de annyira próbálok mindennek és mindenkinek megfelelni, hogy ahol elvárásként azt olvasom “jó kommunikációs készség” vagy neadjisten “extrovertált személyiség” azt már zárom is be, mert nagyon jól tudom, hogy nem igaz rám, ugyanakkor azt is tudom, hogy nem igazán gondolják komolyan ezeket a kvalitásokat. Másrészről pedig nem mindegy, hogy rád osztanak valami kötelességet (ergó felhív egy barátom, hogy “te pupák, lenne ez a munka, érdekel?”) vagy te magad caplatsz a kötelesség után. 

Őszintén szólva szívesen dolgozom bárhol, de mindenfajta munkánál jobban megizzasztanak az állásinterjúk. Mindenfajta hamis helyzetet kerülök, akivel leülök beszélgetni azt őszintén meg akarom ismerni, de egy állásinterjúnál hamisabb beszélgetés nincs. Az én reakcióm az ilyen helyzetre a bárgyú mosoly, a rövid válaszok és a gyomorforgató self-counciousness (öntudatosság?) amikor ötmásodpercenként rakosgatom a karjaimat más pozícióba, mert MIT CSINÁLOK VELÜK ÁLTALÁBAN?